2018. január 10., szerda

Könyvkritika: James Dashner - Lázkód

A mai bejegyzés három szempontból is fontos. Egyrészt 2018-ban ez az első olvasásom és kritikám, másrészt ez az egyik könyv a tavaly karácsonyra kapott ajándékok közül, harmadrészt pedig a ma tárgyalt kötet az Útvesztő-trilógia előzményeinek második része. Az első előzménykötetet, a Halálparancsot ugyanis 2015 őszén olvastam, s azóta vártam a pillanatot, hogy elkészüljön a folytatás, majd mihamarabb megjelenjen a magyar fordítás. Az Útvesztő-sorozatnak 2014 óta vagyok rajongója, a trilógiáról írt kritikáimat a címekre kattintva érhetitek el: Az útvesztő; Tűzpróba; Halálkúra. Aki nem ismeri a teljes sorozatot, az találkozhat spoilerekkel, szóval csak óvatosan!
A történetről röviden: Eltelt pár hónap a Halálparancs epilógusa óta, s Thomas immár a VESZETT főhadiszállásán éli mindennapjait. Órákra, orvosi vizsgálatokra jár, s nagyon egyedül érzi magát, mert egyáltalán nem érintkezhet korabeli gyerekekkel, akik szintén a főhadiszálláson élnek. Egy idő elteltével megismerkedhet a szomszéd szobában lakó Teresával, akivel később nagyon fontos szolgálatokat kell tenniük a VESZETT-nek a Kitörés vírus kutatási programja kapcsán. Thomas más barátokat is szerez, s épp miattuk hozza meg azt a döntést, ami végül elvezet azon eseményekhez, amiket már ismerhetünk a trilógiából…
Hatalmas izgatottsággal vágtam bele az olvasásba, mert jó volt ismét elmerülni ebben a világban, és természetesen kíváncsi voltam arra, mi minden történt azelőtt, hogy Thomas belépett volna az Útvesztőbe. Nem esik jól, hogy ezt kell leírnom, de egy kicsit bizony csalódtam. Sokkal több részletre számítottam az Útvesztő tervezését illetően, s bár akadt egy-két érdekesség, de nekem ez kevés volt. A cselekmény többi részével azonban nem sok gondom volt, azon kívül, hogy kissé epizodikusnak tűnt helyenként az elbeszélés, de egy idő után helyreállt minden. A VESZETT kegyetlenkedései elborzasztottak, a vezetőséghez köthető fordulattól tátva maradt a szám, az epilógusnál szintén néztem egy nagyot, pedig már hozzászokhattam volna, hogy az író mindig a megfelelő helyen tudja bedobni a „csavar-bombát”. Apró csalódottság ide, néhol hosszúra nyújtott cselekményvezetés oda, ha őszinte akarok lenni (és igyekszem az lenni a bejegyzéseimben), akkor az az igazság, hogy imádtam ezt a könyvet! Az okosan elszórt utalásokat, amik mind előhívtak egy-egy jelenetet, ami lényeges elem volt a trilógia egyes részeiben. A már jól ismert szereplők (tényleges) első találkozását egymással, ahol szívmelengető volt végigkövetni, hogy Az útvesztőben kialakult barátságok már itt, a kezdetekkor létrejöttek. Habár úgy gondolom, volt ebben egy nagy adag fan service az író részéről, egyáltalán nem éreztem őket hatásvadásznak, sőt örültem nekik és még egy csomót olvastam volna róluk (igaz, a Newtos részek icipici darabokra törték a szívemet). Ami a szereplőket illeti: Thomas, mint főhős továbbra is szimpatikus, nagyon szerettem benne a kitartását és azt, hogy bármire képes volt a barátaiért, de ezt ugyebár már bizonyította a trilógia során. Teresa továbbra is ellentmondásos alak maradt számomra; értettem ugyan, miért hisz annyira a VESZETT-ben, de az események tekintetében egyszerűen nem tudom elfogadni a hozzáállását. A Tisztársak hosszabb-rövidebb feltűnéseinek nagyon örültem, de kiemelkedett közülük Chuck, Newt és Minho. Az útvesztő végén történt tragikus halála után jó volt újra olvasni Chuckról és szívszaggató volt figyelni, milyen mély kapcsolata alakult ki Thomasszal. Minho karakterének adott egy pluszt, hogy megtudtuk róla, hogy a VESZETT megkínozta, Newtot meg szerintem, aki eddig nem szerette (őszintén, volt ilyen ember?), az itt tuti belezúgott, aki pedig – hozzám hasonlóan – elkötelezett rajongója a kezdetek óta, az még inkább megszerette, és még inkább megsiratta. A róla szóló részeket csak „érzelmi atombomba” néven emlegettem; a Prológus például totálisan kiakasztott, de az a rész is, amikor Thomas végignézte Newt sikertelen öngyilkosságát. Ugyanakkor pont az ezekhez hasonló, remekül megírt és a sorozatba tökéletesen passzoló párbeszédek, történések és utalások miatt mondhatom azt, hogy összességében elégedett vagyok a könyvvel, s csalódottságomat nagyban enyhíti az a tény, hogy látszik a sztorin (illetve az ajánlásban konkrétan le van írva), hogy James Dashner csupa szeretettel és tisztelettel viseltetik mind fiktív karakterei, mind valós olvasói iránt. Mr. Dashner, a magam részéről köszönöm szépen, hogy megírta az Útvesztő-sorozatot, azt meg pláne, hogy megírta ezt a részt, és ezáltal kárpótolt minket bizonyos, a trilógiában történt szomorú események miatt. Rajongóknak kötelező, de akik csak most ismerkednek ezzel a disztópikus világgal, azoknak is bátran ajánlom, viszont azt javaslom, haladjatok csak szép sorban, és mindenképp a trilógiával kezdjetek. Higgyétek el, nagyobb érzelmi löket lesz ez a könyv, ha az után vágtok bele.


Értékelés: 4,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A Prológust.
  - Hogyan veszik rá Thomast, hogy elfogadja az új nevét.
  - A már jól ismert szereplők első találkozásait.
  - A Siratók első feltűnését.
  - Thomas és Chuck kapcsolatát.
  - Thomas végignézi, ahogy egyik barátja megpróbál öngyilkos lenni.
  - A Tisztogatást.
  - Az Epilógust. Amikor már azt hinnéd, mindent tudsz, jön még egy csavar.

Nincsenek megjegyzések: