Hát akkor indítsuk a 2017-es évet egy filmes kritikával! :) A Golden Globe-jelöltekről szóló bejegyzésemben tettem már rá utalást, hogy a Kaliforniai álom című filmet nagyon várom, és tuti, hogy moziban nézem meg. Nos, a mai délután folyamán megtekintettem az alkotást, most pedig igyekszem a legjobb tudásom szerint megírni róla a véleményemet.
A történetről röviden: Sebastian, egy tehetséges jazz-zongorista és Mia, egy színésznői álmokat dédelgető barista útjai keresztezik egymást, s hamarosan egymásba szeretnek. Egy idő után azonban nehéz döntéseket kell meghozniuk azzal kapcsolatban, hogy mi a fontosabb: az álmaik elérése vagy az egymás iránt érzett szerelmük?
Amikor még csak a film címét és a rendező személyét lehetett tudni, én már tűkön ülve vártam a mozis bemutatót, lévén az a Damien Chazelle írta és rendezte ezt a filmet, akinek a kedvenc filmemet, a Whiplasht köszönhetem. Áradoztam róla sokszor, hogy miért imádom a filmet (és a benne szereplő Miles Tellert), úgyhogy erre nem térnék ki ismét. A lényeg, hogy izgatottan vártam, ezúttal mivel fog elkápráztatni. Az előzetesek, a zajos kritikai sikerek, a folyamatos dicsérő kommentek is kellően megalapozták a hangulatomat... hogy végül egy kicsit keserű szájízzel jöjjek ki a vetítésről. Félreértés ne essék, egyáltalán nem lett rossz a film, sőt: a zenei betétek, a tánckoreográfiák magukkal ragadóak, a látványvilág gyönyörű, a jazz, mint alapzene tökéletesen passzol az egész történethez, a klasszikus hollywoodi musicalek, filmek iránti tisztelet és szeretet is sugárzik a vászonról. Az első jelenetből talán ha két perc eltelt, és már megvett magának a film, a későbbiekben, amikor a két főszereplő ismerkedett egymással, már ott tartottam, hogy mondatokat fogalmaztam arról, miért is adok majd tíz csillagot ennek a lehengerlően zseniális mozgóképnek. Aztán valahogy szétesett az addig tökéletesnek tűnő film. Tetszett ugyan a koncepció, hogy a szerelmespár sorsának alakulása eltért a megszokottól, illetve hogy a történetük magában hordozta a film egyik központi konfliktusát, miszerint éljünk az álmainknak, és áldozzunk fel mindent ennek érdekében, vagy pedig próbáljunk meg az álmaink és a mindennapi életünk között lavírozni, de nekem ettől függetlenül belesajdult a szívem az "Öt évvel később" felirat után látottakba. Színészi fronton is voltak fenntartásaim: Emma Stone varázslatosan hozta a szerepét, annál a jeleneténél, ahol a "The Fools Who Dream" című dalt énekelte, libabőrös lettem és elsírtam magam, annyira gyönyörű és hiteles volt; Ryan Goslingtól viszont egyáltalán nem voltam elájulva. Alapvetően azt tartom róla, hogy nincs nagy színészi eszköztára és mimikája, ami olyan filmeknél, mint a Drive - Gázt! nagy előny, itt viszont elég személytelenné tette a figuráját azzal, hogy állandóan ugyanolyan arcot vágott minden egyes jelenetben.
Én sajnálom a legjobban, de a Kaliforniai álom nem ért el nálam akkora katarzist, mint anno a Whiplash. Kétség nem fér hozzá, nagyon jó film, remek jelenetekkel, fülbemászó soundtrackkel (most is épp azt hallgatom), de mégsem vonzott magához annyira, hogy hibátlan remekműnek kiáltsam ki. Ennek ellenére szurkolok neki a díjátadókon, és mindenkit buzdítok arra, hogy menjen el és nézze meg, mert értékes és érzelmekre ható alkotásról van szó.
Értékelés: 85%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- A legelső jelenetet az autópályán. Garantáltan beszippant.
- Az összes dalt és tánckoreográfiát.
- Az utalásokat, tisztelgéseket a klasszikus hollywoodi filmek, musicalek előtt.
- J. K. Simmons rövidke szerepét.
- Emma Stone dalát a meghallgatáson. Az a jelenet önmagában megérne egy Oscar-díjat.
- Az utolsó jelenetet, avagy Mi lett volna, ha...?
Kaliforniai álom (La La Land)
színes, magyarul beszélő, 128 perc
Rendező: Damien Chazelle
Szereplők: Emma Stone, Ryan Gosling, J. K. Simmons, John Legend, Rosemarie DeWitt, Finn Wittrock
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése